Megint mehetnékem van.
Gyerekkorom óta érzem azt, hogy el tudnék menni innen, hogy el akarok menni innen. Nyilván menekülés ez, semmi egyéb. Régen csak menekülés valahova, most már menekülés valahonnan.
De még várok. Magam sem tudom mire, talán csak gyáva vagyok. Talán nem is akarom igazán. Várok Rá. Rá várok.
Hiszen miért menekül az ember? Mindig miattuk.
Agglegény vagyok, aki minél idősebb, merthogy közeledik a 31, annál rosszabbul viseli az egyedüllétet. A legrosszabbak a hétvégék. Várok Rá. Rá várok.
Azt ígérte, jön. Nem bírom kivárni, és nem értem a huzavona okát. Tudom, hogy engem szeret, tudom, hogy én tudom megadni neki, azt amire vágyik. Mégis hezitál. Kicsit már megalázó.
Olyan ellenfelem van, aki nem szabadna, hogy ellenfél legyen. Talán nem is az, csak idő kérdése. Márpedig utálom az időt, lassan telik, amikor nem kéne, és rohan, amikor várhatna. Utálok várni.
Pár hónapja még kibírtam 4-5 napig úgy, hogy ne halljak hírt Róla. Pár hete még kibírtam 4-5 napig úgy, hogy ne beszéljek Vele. Az utábbi pár hétben már azt is nehezen viselem, ha nem látom Őt pár napig. A hangja nélkül becsavarodom.
Valahova tart az a sorminta, csak nem tudom hova, talán nem is akarom tudni.
Mehetnékem van. Mint ilyenkor mindig. Menekülnék.
Menekülnék. Talán még pár nap és menekülök.
A bejegyzés trackback címe: